Micsoda csata!


A mai Adelaide-i csata volt a háború egyik legepikusabb csatája. Mint olyan játékos, aki sok háborút átélt, tudom, milyen stresszes és érzelmes tud lenni. Igazán lenyűgözött, hogy minden ment, és hogyan mindkét fél szervezte a játékosok és erőforrások.
Gratulálok a győztes oldalhoz! Nagyon tisztelem azokat az ellenfeleket is, akikkel ma szembe kellett néznünk. Nagy harcot vívtak, és erre érdemes emlékezni.

Köszönet a csodálatos szövetségemért minden lövésért, és minden percért, amivel harcoltam. Az erőfeszítés és elkötelezettség, amit minden nap mutatnak, igazán inspiráló, és még több motivációt ad számunkra, hogy folytassuk.

Büszke vagyok, hogy a szövetségünk tagja lehetek!

Azonban az igazi ok, amiért ezt a cikket írtam, teljesen más. Nagyra értékelném, ha mindegyikőtöknek lenne ideje elolvasni, és átgondolni, hogyan játsszuk ezt.
játék együtt, és ahol mindez tart.

Hova megyünk, és tényleg ezt akarjuk?

Valamikor, valahol útközben elfelejtettük, miért is kezdtünk el játszani...

Ami a nemzetekről, szövetségekről, háborúkról és versenyekről kezdődött, lassan valami egészen mássá változott. Túl gyakran, ez már nem arról szól, megnyerni egy háborút, vagy jobban szervezett. Hanem a bosszúról, a régi haragról, és az élet lehető legnehezebbé tételéről.

PTO-k, multies, proxy-háborúk és a szabályok megkerülésének minden lehetséges módja a játék részévé vált. És valahogyan, amíg ez árthat az ellenfeleinknek, az emberek mindent meg akarnak indokolni. De komolyan, miért?
Hogy rendezz egy régi számlát? Bebizonyítani, hogy valaki téved? Bosszút állni valamiért, ami hónapokkal vagy évekkel ezelőtt történt? Addig is, mindig elveszítjük a tapasztalt játékosokat. Az új közösségek azért veszítik el a motivációjukat, mert néhány régi haragú ember túlságosan lefoglalja a saját háborúját. Az új nemzetek azért küzdenek a növekedésért, mert szinte minden konfliktus egy másik világháborúvá változik.

És őszintén szólva... tényleg ilyen játékot akarunk játszani?

Lassan elpusztítjuk azt, amin mindannyian annyi időt töltünk. Erős nemzeteket akartunk építeni, aktív közösségeket létrehozni, barátságokat kötni és nagy csatákat vívni. Ehelyett túl sok energiánk van ahhoz, hogy a másik félnek rosszabb tapasztalata legyen, mint nekünk. És az igazság az, hogy egyik oldal sem ártatlan.

Úgy írom ezt, mint aki a két ellenfél egyikéhez tartozik. Természetesen, nekem is megvan a magam lojalitása, és a saját nézőpontom. Tudom, hogy az én oldalam is hibázott, ahogy az ellenfeleim is. De egy ponton abba kell hagynunk, hogy úgy tegyünk, mintha minden, amit teszünk, csak azért lenne indokolt, mert a másik oldal tett valamit először.

Folytathatjuk a vitát arról, hogy ki kezdte, ki a bűnösebb, és ki érdemel bosszút. Folytathatjuk ezt a ciklust még egy évig, vagy még tovább.

De mire jutunk vele?

Még több játékos távozik. Több közösség vesztette el a lelkét. Több időt vesztegettünk a gyűlöletre, ahelyett, hogy élveztük volna a játékot. Talán végre itt az ideje, hogy visszalépjünk, megnézzük, mit hoztunk létre, és feltegyük magunknak a kérdést, hogy valóban ezt akarjuk-e.

Nem kell kedvelnünk egymást. Nem kell mindenben egyetértenünk. És határozottan nem kell abbahagynunk a háborút. De versenyeznünk kell anélkül, hogy megpróbálnánk elpusztítani egymást bármi áron.

Szóval, mit tudunk igazából megváltoztatni?

Tudom, hogy az, hogy mindenkit arra kérsz, hogy jöjjön ki egymással, nem old meg semmit. Túl sok a történelem, túl sok a bizalmatlanság és túl sok a személyes harag. De legalább elkezdhetnénk arról beszélni, hogyan tegyük ezt a játékot újra élvezetessé.

Van pár ötletem. Nem tökéletesek, és nem várom el, hogy mindenki egyetértsen velem. De szerintem érdemes megvitatni őket.

1. A régiók igazságosabb elosztása

A világ megváltozott. Néhány nemzet nőtt, új közösségek jelentek meg, mások kevésbé aktívak lettek. A régiók elosztásának ezt tükröznie kell.

Képesnek kell lennünk megvitatni az újraelosztást mind a katonai erő, mind az egyes nemzetek polgárainak tényleges tevékenysége alapján. Azok az újabb közösségek, amelyek hónapokig építkeztek, megérdemlik a lehetőséget a növekedésre. Ugyanakkor az erős és aktív népességgel rendelkező idősebb nemzetek is megérdemlik, hogy erőfeszítéseiket elismerjék.

Mindenki elégedett lesz a végeredménnyel? Valószínűleg nem. De soha nem fogunk tisztességes megoldást találni, ha nem beszélünk, és a tárgyalások helyett sértéseket választunk. És ha így folytatjuk, néhány közösség, amiben segíthetünk, egyszerűen eltűnhet.

2. Szakítás a nagy szövetségek

Legyünk őszinték. Az, hogy két hatalmas szövetség irányítja a világot, azt jelenti, hogy szinte minden konfliktus globális háborúvá válik. Két nemzetnek problémája van, és hirtelen a fél világ érintett. A kisebb országoknak nagyon kevés mozgásterük van arra, hogy önállóan cselekedjenek, és új politikai csoportok küzdenek saját maguk megalapításáért.

Azt hiszem, ha szétszakítjuk ezeket a meganálásokat, sokkal érdekesebb világot teremthetünk. A kisebb szövetségeknek, regionális blokkoknak és független nemzeteknek több lehetőségük lenne saját döntéseik meghozatalára. Háborúk folynának, a politika még mindig számítana, és a verseny még mindig ott lenne. De a két ország közötti konfliktusnak nem kell automatikusan bevonnia mindenkit.

Nem lenne érdekesebb, ha egy háború kimenetele a ténylegesen érintett nemzetektől függne, ahelyett, hogy melyik hatalmas szövetséghez tartoznának?

3. A főváros minden nemzet legalább 10 aktív polgárok

Ha egy nemzetnek legalább tíz valóban aktív polgára van, akik törődnek a közösségükkel, és időt szánnak annak fejlesztésére. Úgy gondolom, hogy lehetőséget kell kapnia saját tőkéjének birtoklására.

Ezek a közösségek a játékba fektetik az idejüket és erőfeszítéseiket. Valódi esélyt kell kapniuk arra, hogy növekedjenek, erősödjenek, és részt vegyenek a világpolitikában. Természetesen megvitathatjuk, mi számít aktív polgárnak, és hogy a tíz a megfelelő szám. Nyitott vagyok rá.

De valahol el kell kezdenünk. Ha tovább nehezítjük a kisebb közösségek fejlődését, nem kellene meglepődnünk, amikor végül feladják.

4. Állítsa le a taktika normalizálását Hogy elpusztítsa a Közösségeket

Valószínűleg ez az egyik legnehezebb dolog, amiben egyet kell értenünk.

Mindkét félnek hajlandónak kell lennie megvitatni a PTO-k, a proxy-háborúk, a multies és más, az ellenfelek szabotálására használt taktikák leállítását, ahelyett, hogy közvetlenül versenyeznének velük.

Csak azért, mert valami lehetséges a játékban, nem jelenti automatikusan azt, hogy jót tesz a játéknak. Tudom, hogy nem irányíthatunk minden egyént. Mindig lesznek emberek, akik elutasítják a megállapodás követését, és nem teszek úgy, mintha egy vita mindent mágikusan megoldana. De van egy kis különbség aközött, hogy valami történik néha, és normális, elfogadott stratégiaként kezeli.

Harcolhatunk a háborúkkal, legyőzhetjük az ellenfeleinket, és versenyezhetünk a hatalomért anélkül, hogy szándékosan elpusztítanánk azokat a közösségeket, amelyeket mások hónapokig építettek. A háború megnyerése jó érzés lehet, mert jól harcoltál, megszervezted a néped, és jó döntéseket hoztál, nem csak azért, mert találtál egy másik módot, hogy tönkretedd a másik fél élményét.

5. A hely, ahol a nemzetek valóban beszélni

Azt is szeretném látni, hogy valami hasonló az ENSZ Biztonsági Tanácsához, ahol a nagy nemzetek képviselői rendszeresen megvitathatják az egész játékot érintő kérdéseket. Nem irányítani mindenkit. Nem azért, hogy megakadályozzuk a háborút. És határozottan nem szabad a legerősebb nemzeteknek megadni a jogot, hogy döntsenek rólunk.

A lényeg az lenne, hogy olyan helyet hozzunk létre, ahol megvitathatók a viták, mielőtt újabb hatalmas konfliktussá válnának. A kisebb közösségeknek is hallatniuk kell a hangjukat, mert a legnagyobb szereplők döntései gyakran mindenki mást érintenek.

Nem fogunk mindig egyetérteni. Néhány vita valószínűleg nehéz lesz, és néhány megoldás időbe fog telni. De legalább lenne egy hely, ahol beszélgethetnénk, ahelyett, hogy azonnal egy másik fegyverért nyúlnánk.

A béke nem jelenti a barátságot.

Egy dolgot szeretnék tisztázni.

Nem kérem, hogy mindenki barátkozzon. Tudom, hogy ez irreális, és őszintén, nem is szükséges. Túl sok a történelem e nemzetek és szövetségek között. A rivalizálás megmarad. Az emberek nem értenek egyet. Háború lesz. És ez rendben van...

Nem az a baj, hogy harcolunk. Harci háborúk része, ami ez a játék érdekes. A probléma az, hogy amikor minden háború személyessé válik, minden vereség újabb haragot hoz létre, és minden nézeteltérés ürügy arra, hogy a következő konfliktust még rosszabbá tegye.

Képzeljenek el egy világot, ahol Horvátország és Szaúd-Arábia rendezhetné a vitáját egy 1v1-es háborúban. Ahol az USA megoldhatná a különbségeket Chilével, anélkül, hogy a fél világ belekeveredne. Ahol Lengyelország küzdhetne egy kisebb, hasonló erővel rendelkező blokkkal anélkül, hogy mindenkit egy másik vérfürdőbe rángatna.

Voltak már hasonló konfliktusok, még néhány nagyon nehéz háború után is. Láttuk, hogy egy másfajta verseny lehetséges. Akkor miért nem próbálunk meg visszatérni?

Azt akarom, hogy a nemzetek azért harcoljanak, mert nyerni akarnak, nem azért, mert el akarnak pusztítani egy másik közösséget. Azt akarom, hogy a kisebb országoknak lehetőségük legyen fejlődni, meghozni a saját döntéseiket, és értelmes szereplőkké válni a világpolitikában. És azt akarom, hogy az emberek elveszítsék a csatát, gratuláljanak az ellenfeleiknek, és továbblépjenek anélkül, hogy ezt a vereséget a következő hat hónapban minden interakcióba bevonnák.

Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtjük a múltat. Azt jelenti, hogy nem hagyjuk, hogy a múlt döntsön mindenről, amit a jövőben teszünk. De ahhoz, hogy ez működjön, mindkét oldalnak kompromisszumokat kell kötnie.

Nem követelhetünk tisztességes játékot ellenfeleinktől, miközben felmentjük szövetségeseink minden megkérdőjelezhető intézkedését. Nem kérhetünk bizalmat, miközben minden lehetséges trükköt felhasználunk egymás ellen. Ha azt akarjuk, hogy a dolgok megváltozzanak, előbb nekünk kell változtatnunk valamin.

Szóval, miért írom ezt?

Ezek a javaslatok nem követelések, és bizonyosan nem ultimátumok. Nem kérem, hogy bárki aláírjon egy NAP-t vagy vessen véget a jelenlegi háborúnak (küldjön segítséget). Csak azt kérem, hogy kezdjünk el egy beszélgetést arról, hogy milyen világot akarunk létrehozni innen.

Szeretném meghívni a szövetségek, független nemzetek és újabb közösségek képviselőit, hogy üljenek le és vitassák meg ezeket az elképzeléseket. Nem azért, mert azt hiszem, hirtelen mindenben egyetértünk. Nem fogjuk. És nem azért, mert úgy gondolom, hogy a sok évnyi bizalmatlanság egy beszélgetés után eltűnhet. Nem tudnak. De mivel nem tenni semmit, és pontosan úgy folytatni, ahogy eddig tettük, az is egy választás, és nem hiszem, hogy ez jó lenne.

Már elvesztettük a tapasztalt játékosokat. Láttuk, hogy a közösségek elveszítik motivációjukat, a vezetők kiégnek, és a nemzetek küzdenek a túlélésért. Számtalan órát és hatalmas mennyiségű energiát töltöttünk azzal, hogy olyan dolgokért harcoljunk, amiknek végül is egy játék részének kellene lenniük. Azt hiszem, fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy érdemes-e így folytatni.

Nem vagyok ártatlan. Az én szövetségem és az ellenfeleim sem. Mindannyian hozzájárultunk ahhoz a helyzethez, amelyben ma vagyunk. De ez azt is jelenti, hogy mindannyiunknak van esélye, hogy tegyünk valamit.

Még mindig hiszem, hogy ez a játék lehet egy hely a nagy csaták, okos politika, erős közösségek és az igazi verseny. Egy hely, ahol nem értünk egyet, harcolhatunk, veszíthetünk és nyerhetünk, miközben tiszteletben tartjuk az embereket a csatatér túloldalán.

Nem várom el, hogy mindenki egyetértsen velem. Nem is várom el, hogy mindenkinek tetszenek ezek az ötletek. De remélem, legalább elolvasod őket, gondolsz rájuk, és fontolóra veszed, hogy néhány dolgot másképp lehetne-e csinálni. Mert végül is azért vagyunk itt, mert úgy döntöttünk, hogy játszunk. És nagyon utálnám látni, ahogy elpusztítjuk azt, ami miatt idejöttünk.

Szóval, mit gondolsz?

Elégedettek vagyunk a dolgok menetével, vagy itt az ideje, hogy egy másik jövőről beszéljünk?